Szeretném, hogy elhidd nekem az életnek nincs tétje; bármit amit létrehoztál nyugodtan elveszítheted majd felépítheted újra.

Ehhez persze úgy kellene látnod az életet, ahogyan nekem, és én ezt nem várom el tőled, nem is tehetem. Azt viszont megtehetem, hogy bemutatom Neked azt a világot, amelyben ez az állítás igaz és amelyben én egyre többször létezem.

Ne lepődj meg, ha a kezdeti felfedezés után azért vissza-visszatérsz majd a régi világodba, ahol nagyon fontos a személyed és a külső történések. Én még mindig személyes sértésnek veszem, ha egy őrült fakopáncs ébreszt hajnalban vagy ha kevés lájkot kap egy sokáig készített bejegyzésem. De annyit azért már megtanultam, hogy ilyenkor nem a világ nemnormális és a hiba a saját készülékemben van.

Én abban a világban szeretek lenni, ahol az élet arra való, hogy próbálkozz ezzel meg azzal, tapasztalj itt meg ott majd amott. Hogy kísérletezz különböző szerepekkel, tevékenységekkel, emberekkel. Hogy figyelj, érzékelj, érezz, tudatosíts. Merülj bele majd kapaszkodj a felszínre és mássz ki belőle aztán pedig kezdd elölről az egészet. Mert ilyenkor igazi művész lehetek, egy alkotó, aki az életet színdarabnak látja és folyamatosan írja, eljátssza, igazítja, finomítja, újraírja.

Mesebelinek hangzik? Talán tényleg az. De ki ne élvezné a jól megírt meséket? Ki ne szeretné átélni a csodákat és varázslatokat? Ki ne szeretné a valóságát hollywoody-i filmként megélni?

Én soha nem hittem el, hogy az élet pusztán a túlélésért vívott harc, amelyben a felnőttélet csak pár kiváltságosnak lehet élvezetes és sikeres. Harcoltam (leginkább magammal) a szabadságért, amelyre vágytam és ugyan nagyon sokszor tévedtem vele kapcsolatban, végül mégis megtaláltam a saját sikersztorimat. Ez Neked is lehetséges. Mert Neked is van egy sikersztorid, ami arra vár, hogy rátalálj.

DEEE ehhez el kellene engedned azt, aki vagy.

Mert szerinted te vagy valaki.

Na most ezzel nem akarlak megbántani, és persze így is mindenképpen sértőnek fogod tartani, de valójában nem vagy senki.

Ettől felszabadítóbb gondolatod pedig még sosem volt, úgyhogy kérlek engedd meg magadnak, hogy legalább egy pár percre eljátssz a fejedben/lelkedben a gondolattal és felmerülő képekkel: NEM VAGY SENKI. 

 Amikor senki vagy, akkor létrehozol magadban és a világodban egy üres teret, ahonnan bárminek lehetősége van kifejlődni. Olyan ez, mint amikor tiszta lappal indulsz. Még semmi nincs meghatározva, semmi nincs eldöntve se rólad, se az életedről. Még nem kell megfelelned annak a valakinek, akit önmagadnak gondolsz. Így nincsenek elvárásaid, előítéleteid, félelmeid, gyengeségeid. Ez az egyetlen olyan hely, ahonnan kiindulva szabadon és önként tudsz dönteni, választani és alkotni. Azt, amire igazán vágysz. Azt, aminek az életre hívása folyamatosan boldogsággal fog eltölteni...néha örömtelivel, néha szenvedélyessel vagy indulatossal máskor pedig békéssel, de mindeközben végig benne tudsz maradni a boldogságban. Flowban leszel.

Tudom, hogy ez merőben ellentmond annak, amit egész életedben sulykoltak beléd, hogy legyél valaki. Bár sokszor ezt inkább úgy fejezték ki, hogy ha így folytatod nem lesz belőled senki vagy hogy hülye vagy és semmirekellő, esetleg hasznavehetetlen. Mindezt megvető és lebecsmérlő tekintetek záporán át hallhattad. Állítólag lenni kell valakinek ahhoz, hogy szerethetőnek és elfogadottnak érezhessük magunkat. És hogy kinek kell lenned, még az sem mindegy. Mert csak bizonyos valakiket tartunk érdemesnek arra, hogy tiszteljük, szeressük és elfogadjuk őket. Ezért próbálsz valaki lenni. Olyan valaki, aki megugroja ezt a társadalmi lécet és ezáltal befogadottá és elfogadottá válik. És ezért nagyon sokat áldozol, általában önmagadat.

Nem kérem, hogy most azonnal szabadulj meg ettől a gondolattól (bár ez nagyon felszabadító lenne számodra), csak felhívom a figyelmedet arra, hogy ezidáig ezt az elvet követve nem lettél boldog. Tehát valami tévedésnek kell itt lennie, mert azt Te is beláthatod, hogy akik szeretnek, akkor is szeretnek téged, amikor nem az a valaki vagy, akinek szerinted lenned kellene. És van, aki akkor sem szeret, ha az vagy. Egy próbát csak megér, hogy a saját bőrödön gyakorlatban teszteld le mi történik, ha senki nem akarsz lenni!

Mert senkinek lenni a világ legnagyobb ajándéka. Nézz rá egy gyerekre, aki még nem azonosítja önmagát annyi mindennel. Nézd meg milyen kreatív, milyen zseniális módon hasznosítja a megszerzett tudást az élet különböző területein. Még nem korlátozza le saját magát egyetlen szerepre. Szabad. Mert a rendelkezésre álló eszközeivel azt hozhat létre, amit csak a képzelete megenged. Nem kötik gúzsba olyan gondolatok, hogy mit fognak szólni, ha én most itt táncra perdülök az étterem közepén vagy bömbölni kezdek nyilvánosan a fa alatt. Természetesen te már más tudati szinten vagy felnőttként, de a minta analóg lehetne a te életedben is...felmehetnél a táncparkettre félelmek és gátlások nélkül és szabadon kifejezhetnéd az érzéseidet ott és akkor ahol és ahogyan lehetőséged adódik rá. De sokszor otthon, zárt ajtók mellett se érzed elérhetőnek ezt a lehetőséget, nemhogy közterületen, emberek között. Mert ugye Te vagy valaki, és ahhoz a valakihez ezek a dolgok nem illenek. Akkor sem, ha belső igényed lenne rájuk.

Tehát amikor elveszítesz valamit, valakit vagy mindent és megcsap a megsemmisítő érzése a hiánynak, akkor gondolj arra, hogy valójában ez a hiány egy tér, egy olyan üres tér, amiből most bármit létrehozhatsz. Gondolj vissza a feladatra! Senkinek lenni felemelő élmény. Tiszta lap. Újrakezdés.

Ez nem azt jelenti, hogy hagyd ki a gyász folyamatát, és ne legyél szomorú, dühös, kiábrándult vagy kétségbeesett. Mindennek megvan a helye és ideje, így a gyásznak is. Ezzel az új hozzáállással viszont nem kell azt ismételgetned magadban, hogy milyen szerencsétlen vagy, mert elvesztettél mindent. Tekinthetsz erre a változásra úgy, hogy most új emberré válhatsz. Megtudhatod ki vagy még azon kívül, aki eddig voltál.

Ez az új hozzáállás pedig megszünteti benned a görcsös ragaszkodást ahhoz, ami éppen van. Megszünteti a félelmet attól, hogy mi lesz, ha az a valami egyszercsak nem lesz. És így megkapod a jelen pillanat nyugalmát és boldogságát.

Tudom én, hogy nagyon szép és jó dolog elképzelni az életedet a sok kényszer nélkül, de ha ilyen egyszerű lenne az egész már régen így élnél...ugye?

Ha végigcsináltad az előző gyakorlatot, akkor annak valamely pontján szinte biztos, hogy belépett a képbe egy kis belső bizonytalanság vagy zavar...ez a félelem.

Minden egyes változáshoz hozzátartozik a régitől való elszakadás féleleme, a döntés következtében Téged érő veszteségtől való félelem. Ez olyan mintha kódolva lenne belénk; azt gondolhatod hogy ez a félelem nem saját választásunk eredménye, hanem egy természetesen jelenlévő emberi tulajdonság. Pedig nem az. Egy kisbaba még aligha aggódik azon, hogy elkezdjen-e járni vagy sem, és vajon melyik döntés jár kevesebb kockázattal és kevesebb veszteséggel. És mivel nem aggódik és nem gondolkodik ezen, félni sem jut eszébe. Mert bármennyire furcsa, a legtöbb félelem nem valódi érzés, hanem egy mentális koncepció.

Azt is mondhatnád, hogy könnyű a gyerekeknek, mert még nincs kialakult félelemérzete. Ez így nem tudom mennyire bizonyítottan igaz, én azt hiszem mindannyian rendelkezünk egyfajta ösztönös (valódi) félelemérzettel. Ez a félelemérzet a konkrét, életünket veszélyeztető helyzetekben kapcsol be, akkor, amikor az az esemény éppen zajlik és nem akkor, amikor arról fantáziálunk, hogy milyen szörnyűségek történhetnek vagy történhettek volna. Célja, hogy a veszély pillanatában megnövelje teljesítőképességünket, kiélezze az érzékeinket, kikapcsolja a tudatos gondolkodást és azt az ösztönös, belülről jövő cselekedetekre cserélje, amik ilyenkor életmentőek lehetnek. És ez már babakorban is megvan. Például esésnél a babák legtöbbször “szerencsésen” esnek, úgy hogy ne nagyon sérüljenek. Szerintem ez az ő ösztönös védekezőrendszerük és nem feltétlenül szerencse kérdése.

Amikor azt mondják, hogy a kisgyerekeknek nincs félelemérzetük, igazából arra gondolnak, hogy ők még bátran próbálkoznak és ilyen szempontból tényleg könnyű nekik. Mert ők még nem tartanak a kudarctól és a következményektől, vakmerőek és csak a célt látják; a problémákat, akadályokat és veszélyeket pedig nem. Tehát nem aggódnak előre egy jövőbeli negatív esemény bekövetkezésén. De ez nem a félelemérzettel függ össze, hanem azzal, hogy mennyi és milyen képük van a világról és az életükről.

Nekik nincs vesztenivalójuk...de legalábbis még nem tudnak róla, hogy lenne.

Aztán persze szépen lassan megtanulják, hogy van, nem is kevés. Például el lehet veszíteni Anya és Apa szeretetét. Akik kevésbé szerencsések akár azon is átmehetnek, hogy elveszítik egyiküket, így a másikuk elvesztésétől kezdenek félni. De apróbb veszteségek is lehetnek nagy hatással a gyermekre, mint például kedvenc játék tönkretétele, egy kedves óvónéni vagy barát búcsúztatása iskolába lépéskor, egy lakástól való megválás költözés során...sok-sok helyzet áll elő gyermekkorban, amikor megtanulhatnánk, hogy az elmúlás és az ezzel járó veszteség természetes és pont ezért felesleges megpróbálni elkerülni vagy távol tartani magunktól. De mi inkább azt tanuljuk meg, hogy ez milyen fájdalmas, rossz és keserű...sok baj van vele, macerás, nehéz. Igyekezni kell elkerülni, minden áron. 

Persze érthető és jogos, hogy minden szülő védi a gyermeke jóllétét és igyekszik megmutatni neki a kerülendő, veszélyes helyzeteket. De vajon hány olyan helyzetben óvjuk meg a gyereket, amikor inkább hagynunk kellene saját kárán tanulni, mert nem életveszélyesek a körülmények?

Gondolj csak arra, hányszor hallottad a szüleidtől vagy mondtad el a saját gyerekednek 'Nagyon jól fogd meg, nehogy elejtsd!'! És mikor mégis elejted vagy elejti a gyerek, akkor katasztrófa van amiatt, hogy összetört, hogy a szilánkokat fel kell takarítani, hogy a végén még valaki meg fog sérülni és kijön egy-két csöpp vér a talpából. Tragédia a köbön! Na de most tényleg, hány olyan veszteség miatt csapunk patáliát, ami tulajdonképpen nem is annyira fontos és még ha okoz is némi fájdalmat, könnyűszerrel orvosolható és gyorsan múló is lehetne. Persze végül annyit bánkódunk rajta, hogy sokáig velünk marad a hatása. És közben óhatatlanul elsajátítjuk és továbbadjuk, hogy a veszteség és elmúlás valami hibás működés negatív eredménye, ami a fájdalom mellé bűntudatot, dühöt, lelkiismeretfurdalást és nem utolsósorban félelmet generál.

Szintén tipikus, hogy amikor valamilyen veszteség miatt szomorú lesz a gyermek, megpróbáljuk kompenzálni vagy felvidítani. Jóvá vagy semmissé tenni a rossz érzést. Ezzel a lépéssel indirekt módon azt mondjuk a gyereknek, hogy most valami olyat él át, ami nem jó neki, amit minél hamarabb meg kell(ene) szüntetnie, be kell(ene) fejeznie, mert ebben az állapotban nem lehet jól lenni. És mivel ez mélyen rögzül bennünk, ugyanezt tesszük felnőttként barátainkkal vagy magunkkal, amikor nassolásba, sorozatokba, alkoholba fojtjuk bánatunkat és igyekszünk semmissé tenni az érzéseinket.

Nem csoda hát, hogy mire felnövünk drámaként éljük meg az elmúlást, nem tekintjük azt az élet részének, ellenállunk az ezzel járó érzéseinknek és elutasítóvá válunk a változásokkal szemben. S végül oda jutunk, hogy ha rossz helyzetből kellene újba lépnünk, akkor is csak a régi elvesztésétől való félelmen töprengünk a valós lépések helyett.

Amikor a fejedben félelmetes jövőképet rajzolsz, akkor nem tudsz szabadon dönteni a belülről jövő impulzusok alapján, mert a félelem uralja a gondolataidat és leköti az érzékeidet. Túl hangos és túl sok figyelmet igényel tőled, így olyan választásokba és helyzetekbe sodor, amiben nem feltétlenül fogod jól érezni magad, mivel a belső iránytűd máshova mutatott volna, mint ahova a félelmed irányított.

Ha sikerül barátságot kötnöd a természetessel, aminek része jó és rossz, ha elhiszed, hogy bármi történjék meg tudod oldani vagy fel tudod dolgozni és bízol a belső hangodban, akkor egy olyan nyugalmi állapotból hozol majd mindig döntést, ahonnan csak jól választhatsz.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy ezen döntések mentén soha nem fognak akadályok eléd gördülni vagy kudarcok érni. Hogy nem kell majd újratervezned vagy csiszolódnod. Ez annyit jelent, hogy ez a lehető legjobb út önmagad és céljaid felé.

Ráadásul minden, amitől nagyon félsz előbb-utóbb megjelenik valamilyen formában az életedben, pusztán azért mert annyi energiával (figyelemmel) táplálod a tárgyát. Ha folyton a veszteség különböző lehetőségei és formái járnak a fejedben, folyamatosan veszteségeket fogsz elszenvedni a valóságban is. Olyan szituációkba fogsz keveredni és önkéntelenül Te magad is olyan helyzeteket fogsz létrehozni, amelyekben újra és újra megtapasztalod az érzést. Minél erősebb a félelem annál könnyebben és gyorsabban realizálódik a tárgya. Így minél többször és minél mélyebben éled át az érzést a képzeleted szülte képek hatására annál könnyebben jelenik ez meg a valóságos életedben.

Azontúl, hogy a félelem uralkodik rajtad és figyelmed segítségével megreremti tárgyát még védekezésre is késztet. A félelem érzésének ez is lenne alapvetően a lényege, hogy felfokozza az idegrendszer és érzékszerveid működését annak érdekében, hogy meg tudd védeni magad. Ami valós veszélyhelyzetben szuper dolog. De most gondolj bele mi történik, ha te naphosszat félelemben tartod magad a fejedben játszódó sok vészforgatókönyvnek köszönhetően. Az állandó félelem állandó védekezésre ösztönöz, és ez folyamatos energiabefektetést igényel tőled. Építened kell magad köré egy erődöt és folyamatosan monitoroznod, hogy ki akar betörni rajta. Minden gyanús személyt vagy helyzetet különös figyelemmel kell mevizsgálnod, állandóan szemmel tartanod, állandóan készenlétben kell lenned egy esetleges támadásra. És ez az, ami miatt állandóan fáradt vagy, mert az idegrendszered folyamatosan a maximumon pörög, hogy megvédjen Téged, egy olyan világban, ahol se vadállatok nem törnek rád a bokorból, se az éhhalál nem fenyeget még pénz szűkében sem. Ha nem hiszel nekem, elég megfigyelned saját magad, ahogy buszon utazol vagy a munkahelyeden ülsz. Milyen gyakran vagy ellazult állapotban? Van-e egy érzékelhető alafeszültség benned? Nagyon gyakori, hogy arcod megfeszíted, figyelsz hozzá ne érj ehhez vagy ahhoz a személyhez, koncentrálsz nehogy eless, nehogy valami nevetséges dolgot művelj, nehogy meglássák a hiányosságaidat, nehogy kiderüljön ki vagy valójában. És igen, ez nagyon fárasztó.

Véleményem szerint nem lehetetlen ezen változtatni. Mivel ezek tanult reakciók és viselkedési minták nincs más dolgod, mint újraalkotni a veszteség-kezelési stratégiáidat, kísérletezni és megtalálni azokat a módokat és módszereket, amelyekkel könnyebb, békésebb, boldogabb az élet.

Hogyan foghatsz ennek neki?

• Felülvizsgálod milyen gondolatokat raktároztál el életed során az elmúlással és veszteséggel kapcsolatban. Hogyan reagálsz mentálisan és érzelmileg, amikor ilyen események történnek veled?
  
  
• Majd összegyűjtöd, hogy ezek milyen előnyös és hátrányos hatással vannak rád és életedre nézve és megvizsgálod, hogy lehetne-e és tudnál-e másképp gondolkodni ezekről a helyzetekről. (Segít, ha megfigyeled mások hogyan reagálnak hasonló helyzetben.)
  
  
• És végül kipróbálod az új gondolkodás- és viselkedésmódot a gyakorlatban. (Haladj csak kis lépésekben, nem kell egyszerre mindenre választ kapnod és mindent megváltoztatnod!)

Ha eleget gyakoroltad a fenti lépéseket akkor:

• Ráébredsz, hogy igazából nincs mit veszítened és hogy valójában mindig veszítesz valamit, percenként, egész életedben. Ha úgyse tudsz nyerni, akkor meg kár aggódni, hogy veszítesz-e. 
  
  

+1 (mert kiskapu mindig van, nem csak a törvényekben, az élet nagy játékában is ;) )

Ha mindenképpen ragaszkodsz ahhoz, hogy negatívan tekints az elmúlásra és veszteségre, akkor barátkozz meg a negatív érzelmek jelenlétével, fogadd el őket. Hagyd, hogy tomboljanak míg jelen vannak, de engedd tovább mikor menni akarnak. Ne alapozz ezekre döntést, ha csak egy mód van rá. Ha nem agyalsz a történéseken és az érzelmekhez nem társítasz gondolatokat, akkor az érzelmek nagyon hamar elmúlnak. Próbáld ki!

A felnőtté válás több szempontból is értelmezhető. Én általában felnőtté válás alatt azt az érzelmi/lelki és szellemi felemelkedést értem, ami hozzásegít vagyis inkább megengedi, hogy az lehess, akinek születtél. Ez egyfajta felkészülés arra, hogy betejesíthesd a célodat. Egy olyan érési folyamat, ami nincs korhoz kötve, van aki már egészen fiatalon beérik, van aki meg 80 évesen se. Ez egyébként természetes módon, önmagát indukálva lezajlik, ha nem akadályozzuk ellenállásunkkal.

Van viszont egy másik felnőtté válás is, amit én a saját életemben és a klienseimnél is felfedeztem. És most nem a test öregedésére gondolok. :) Megfigyeltem, hogy van egy pont az életünkben, ahol észrevétlenül megváltozik a viselkedésünk, megéléseink, hozzáállásunk – már nincs ott a fiatalos lendület, a bármire képes vagyok életérzés. Innen kezdve bekapcsol egy ősi mintázat, amely valószínűleg nagyon mélyen, sejtszinten belénkivódott már az anyaméhben és jól megbújva várakozik a színre lépésre. Ez a pont valahol a fiatal felnőttkor időszakában található, egyénenként változó, hogy pontosan hol és hogy milyen esemény hozza felszínre. Van, akinek ez valamelyik születésnapja; van, akinek a tanulási időszak vége; van, akinek az Igazi megtalálása.

Az ősember életében ennek valóban komoly szerepe volt, hiszen ha nem került semmi az asztalra, se egy mammutláb se egy adag összegyűjtött gyökér és bogyóka, akkor éhhalál fenyegette a családot. Szó szerinti értelmét viszonylag hamar elvesztette ez a program, habár még jónéhány későbbi korszakban is fontos volt jól teljesíteni, mert csak jelentős kiugrással lehetett kitörni a közegből, ahova született az ember. De azt láthatod, hogy már itt sem a túlélés, hanem “csak” az életminőség javulása volt a tét.

Manapság már szinte semmi nem fenyegeti a normális és élvezhető élet kialakítását, így ez a parancs mostanra akár feledésbe is merülhetett volna, de ehelyett meghatározza az életfelfogásunkat. Számtalanszor hallottam ezt a mondatot a klienseim szájából, nyilvánvalóan keserű szájízzel és csalódással, hiszen nem sikerült elérniük a mai korban felmutatható nagy eredmények egyikét sem...se karrier, se család, se vagyon. Aztán ott voltak azok a klienseim, akik elérték mindegyiket, mégis konzultáción kötöttek ki nálam, mivel ezek ellenére hiányt éltek meg az életükben.

Úgy tűnik ma már nem hoz megkönnyebbülést a parancs teljesítése sem. Ami nem is csoda, mert a mostani körülmények között nagyon kevés erőfeszítés szükséges a fizikai túléléshez. Ez a parancs pedig a fizikai túlélést célozta. Semmi többet. De mivel ez nem jelent problémát a ma emberének, a parancs több kárt okoz, mint hasznot.

A modern korban ennek a programozásnak leggyakrabban az a kivitelezése, hogy bekapcsolásától kezdve fokozatosan elhagyjuk életünkből a gyerekesnek tekintett lazaságot, könnyedséget, életvidámságot és elkezdünk nagyon komolyan tekinteni önmagunkra és a velünk történő dolgokra. Persze ettől még bulizgatunk, hülyülünk és lazulunk hétvégén, de érzelmileg mélyen érint minket az elért teljesítményünk a következő területeken: karrier – vagyon – család. Ezeken a területeken nem ismerjük a tréfát. A sikerektől flegmává, pökhendivé és másokat lenézővé válunk, esetleg álszerénykedünk és titkon belül verjük a mellünket, de csak ettől érezzük magunkat – rövid időre - elégedettnek. A sikertelenségek pedig a földbe döngelnek minket. Sikereink és kudarcaink úgy játszanak velünk, mint mi a jo-jóval.

Félreértések elkerülése végett már most mondom, hogy nem akarok senkit lebeszélni se karrierről, se családról, se gazdagságról. Nem azzal van a baj, hogy erre vágyik valaki és ezért dolgozik egész életében. Ezek önmagukban egyáltalán nem akadályozzák a boldogságot, sőt lehet ezt kimondottan élvezetesen és kreatívan is csinálni. A probléma a hogyannal van, a hozzáállásunkkal, ami automatikusan ellenállóba megy át, ha erőszakot érzékelünk. Márpedig egy parancs - még akkor is, ha belülről jön - kényszerítő erejű, tehát erőszakos. Főleg hogy nem is tudunk a létezéséről és a miértjéről.

Ez pedig stresszt generál, mert bizony a fent említett parancs teljesítése nem megy két perc alatt...sőt még évek alatt se. Van, akinek egy élet is kevés hozzá. És így elmúlnak napok, hetek, hónapok anélkül, hogy szabadnak és boldognak éreznénk magunkat. Mert ugye ezek az élmények majd csak a kötelező teljesítmény után következhetnének.

A poén az egészben az, hogy enélkül a parancs nélkül simán megvalósítanád annak célját vagy tartalmát és közben még jól is éreznéd magad.

Hogy miért?

Mert eleve rendelkezel egy belső iránytűvel, amely vágyként, hívásként, belső igényként jelenik meg az életedben. Tudom, hogy ezt Te is tudod, mert időnként mindenki cselekszik megérzések alapján, vagy valami megmagyarázhatatlan gondolat mentén, ami a semmiből jőve utat mutat.

Ugyanakkor egy belső bölcsességgel is rendelkezel, amely mindig a megfelelő időben visz a megfelelő helyre és adja tudtodra a szükséges válaszokat. Emlékezz csak a megoldásokra, amik a reggeli félálomban születtek meg mindenféle erőltetett gondolkozás nélkül.

Ezekre hallgatva és ezeket követve a Te idődben és a Te tempódban építenéd a karrieredet és a családi házadat, amely a Te vágyadat tükrözné és a Te céljaidat teljesítené be oly módon, hogy a megvalósítás folyamata Neked örömet okozna, a környezetedben pedig mindenki más jól-létéhez hozzájárulna.

Csakhogy...

Felnőttként hirtelen tétje lesz az életnek.

Felnőttként élni annyit tesz, hogy elveszítjük a hitünket, a lelkesedésünket, a motivációnkat, a bizalmunkat és elindulunk a megkomolyodás, a feszültség, a stressz, a teljesítménykényszer útján, ahol tárt karokkal vár minket a kiégés, depresszió, a fásultság és életuntság. Ja persze van egy másik út is...a lázadók inkább gyerekek maradnak örökre. Ők látszólag boldogabbak, mert látványosan nem törődnek a felnőtt világ szabályaival, önző módon habzsolják az életet, hajszolják az élvezeteket, de sosem szabadulhatnak attól a belső kínzó hangtól, amely a parancs teljesítését várja tőlük is.

Márpedig szabadság nélkül nincs boldogság. És akit egy belső parancs vezet akár engedelmességre akár lázadásra az nem szabad. Szabad csak az lehet, aki tisztában van a belső kényszereivel és meg tudja szüntetni ezek kényszerítő hatását.

Nem akarom megmondani mit jelent Neked a boldogság, tudod Te azt nagyon jól. Mégis beszélnünk kell erről, mert könnyen összetéveszthető más élményekkel és különben is, ahogyan már mondtam az előbb, Neked van egy konkrét elképzelésed róla. Mint ahogyan nekem is. És ha ebben nem állunk közös nevezőn, akkor az egész könyvet félreértheted.

Tehát boldogság esetén én nem az eufórikus örömről beszélek, amit akkor érzel át nagyon rövid időszakokra, amikor valami régen áhított álom valóra válik vagy hirtelen meglepetésként tökéletes ajándékot kapsz, esetleg szembejön az Igazinak gondolt másik és a pillantása elvarázsol.

Persze ez is része a bulinak…

Nem is arról az elégedettségről van szó, amit az elért teljesítményeid vagy sikereid adnak Neked, esetleg egy-egy jól elhelyezett poén vagy elismerő tekintetek.

Bár ez is benne van…

Továbbá a büszkeség érzésével sem keverendő, amelyet gyermekedre vagy más alkotásodra nézve tapasztalsz átérezvén, hogy ezt TE hoztad létre, ez Neked köszönhetően létezik a világon.

De ez is része az egésznek…

A boldogság ettől komplexebb. Nem egy érzés, hanem állapot, amiben létezhetsz ideig-óráig vagy egész életedben. Nem értek egyet azzal a nézettel, miszerint boldogság csak pillanatokra jöhet létre az életedben. Bár az igaz, hogy csak a pillanatban tapasztalhatod meg azt, viszont életed akár minden pillanatában is, ha úgy döntesz.

Na és akkor teszteljük is le az előbbi állításomat és nézzük meg tényleg olyan összetett élményt ad-e a boldogság.

Ne aggódj, ha elsőre nem sikerül végigcsinálni a gyakorlatot. Nem vagyunk hozzászokva, hogy akár csak 5 percre is, de ne legyen semmi dolgunk, ne érjen minket semmilyen inger. A tevékeny elme ilyenkor rögtön unatkozni kezd és próbálja megragadni a legizgalmasabbat a térben. Ez lehet egy fájó testrész, egy idegesítő nyikorgás vagy egy izgalmas gondolat. De semmiképpen nem a légzésed, az túl természestes, az túl megszokott. Kell némi gyakorlás ahhoz, hogy ráérezz mit jelent és hogyan lehetséges irányítani a figyelmedet. Kérlek ne add fel, ha elsőre nem vagy csak nagyon nehezen menne a befelé figyelés. Sokszor akkor jön az áttörés, amikor nem számítasz rá. Egy korábbi kliensem az egyik meditatív emlékkereső gyakorlatot nem végezte el a megadott módon, csak végigolvasta azt és később kutysétáltatás közben mégis automatikusan belecsöppent ebbe az állapotba, ahol az emlékek már maguktól bukkantak elő. Mert a kutysétáltatás is lehet meditáció, nem csak a légzésfigyelés. Így hiszem, ha Te is úgy akarod, akkor előbb-utóbb meg fogod tapasztalni ezt a meditatív állapotot és a saját igaz boldogságod mibenlétét is. Addig is elmondom, hogy a klienseim és én milyennek érzékeljük a mienket:

• béke
• nyugalom
• minden rendben van
• a helyemen vagyok
• csak úgy vagyok
• olyan flow-szerű, minden magától történik
• megkönnyebbült
• felszabadult
• mintha egy hatalmas súly került volna le a vállamról, mellkasomról
• nem számít semmi, nem fontos semmi
• jó lenni
• nem gondolkozom
• üresség
• tér
• jóérzés a mellkasomban vagy körülöttem, esetleg mindenhol
• szeretem az életet
• jó élni
• oknélküli öröm és szeretet van bennem
• határtalan vagyok
• nem tudom hol végződöm és hol kezdődök, nem is érzékelem hogy vagyok
• nincsenek bennem kérdések
• vibráló a lét
• önmagam vagyok
• tudom ki vagyok