Tudd meg az igazat a félelmeidről!

2018/01/11. - írta: ludrikandi

Tudom én, hogy nagyon szép és jó dolog elképzelni az életedet a sok kényszer nélkül, de ha ilyen egyszerű lenne az egész már régen így élnél...ugye?

Ha végigcsináltad az előző gyakorlatot, akkor annak valamely pontján szinte biztos, hogy belépett a képbe egy kis belső bizonytalanság vagy zavar...ez a félelem.

Minden egyes változáshoz hozzátartozik a régitől való elszakadás féleleme, a döntés következtében Téged érő veszteségtől való félelem. Ez olyan mintha kódolva lenne belénk; azt gondolhatod hogy ez a félelem nem saját választásunk eredménye, hanem egy természetesen jelenlévő emberi tulajdonság. Pedig nem az. Egy kisbaba még aligha aggódik azon, hogy elkezdjen-e járni vagy sem, és vajon melyik döntés jár kevesebb kockázattal és kevesebb veszteséggel. És mivel nem aggódik és nem gondolkodik ezen, félni sem jut eszébe. Mert bármennyire furcsa, a legtöbb félelem nem valódi érzés, hanem egy mentális koncepció.

Azt is mondhatnád, hogy könnyű a gyerekeknek, mert még nincs kialakult félelemérzete. Ez így nem tudom mennyire bizonyítottan igaz, én azt hiszem mindannyian rendelkezünk egyfajta ösztönös (valódi) félelemérzettel. Ez a félelemérzet a konkrét, életünket veszélyeztető helyzetekben kapcsol be, akkor, amikor az az esemény éppen zajlik és nem akkor, amikor arról fantáziálunk, hogy milyen szörnyűségek történhetnek vagy történhettek volna. Célja, hogy a veszély pillanatában megnövelje teljesítőképességünket, kiélezze az érzékeinket, kikapcsolja a tudatos gondolkodást és azt az ösztönös, belülről jövő cselekedetekre cserélje, amik ilyenkor életmentőek lehetnek. És ez már babakorban is megvan. Például esésnél a babák legtöbbször “szerencsésen” esnek, úgy hogy ne nagyon sérüljenek. Szerintem ez az ő ösztönös védekezőrendszerük és nem feltétlenül szerencse kérdése.

Amikor azt mondják, hogy a kisgyerekeknek nincs félelemérzetük, igazából arra gondolnak, hogy ők még bátran próbálkoznak és ilyen szempontból tényleg könnyű nekik. Mert ők még nem tartanak a kudarctól és a következményektől, vakmerőek és csak a célt látják; a problémákat, akadályokat és veszélyeket pedig nem. Tehát nem aggódnak előre egy jövőbeli negatív esemény bekövetkezésén. De ez nem a félelemérzettel függ össze, hanem azzal, hogy mennyi és milyen képük van a világról és az életükről.

Nekik nincs vesztenivalójuk...de legalábbis még nem tudnak róla, hogy lenne.

Aztán persze szépen lassan megtanulják, hogy van, nem is kevés. Például el lehet veszíteni Anya és Apa szeretetét. Akik kevésbé szerencsések akár azon is átmehetnek, hogy elveszítik egyiküket, így a másikuk elvesztésétől kezdenek félni. De apróbb veszteségek is lehetnek nagy hatással a gyermekre, mint például kedvenc játék tönkretétele, egy kedves óvónéni vagy barát búcsúztatása iskolába lépéskor, egy lakástól való megválás költözés során...sok-sok helyzet áll elő gyermekkorban, amikor megtanulhatnánk, hogy az elmúlás és az ezzel járó veszteség természetes és pont ezért felesleges megpróbálni elkerülni vagy távol tartani magunktól. De mi inkább azt tanuljuk meg, hogy ez milyen fájdalmas, rossz és keserű...sok baj van vele, macerás, nehéz. Igyekezni kell elkerülni, minden áron. 

Persze érthető és jogos, hogy minden szülő védi a gyermeke jóllétét és igyekszik megmutatni neki a kerülendő, veszélyes helyzeteket. De vajon hány olyan helyzetben óvjuk meg a gyereket, amikor inkább hagynunk kellene saját kárán tanulni, mert nem életveszélyesek a körülmények?

Gondolj csak arra, hányszor hallottad a szüleidtől vagy mondtad el a saját gyerekednek 'Nagyon jól fogd meg, nehogy elejtsd!'! És mikor mégis elejted vagy elejti a gyerek, akkor katasztrófa van amiatt, hogy összetört, hogy a szilánkokat fel kell takarítani, hogy a végén még valaki meg fog sérülni és kijön egy-két csöpp vér a talpából. Tragédia a köbön! Na de most tényleg, hány olyan veszteség miatt csapunk patáliát, ami tulajdonképpen nem is annyira fontos és még ha okoz is némi fájdalmat, könnyűszerrel orvosolható és gyorsan múló is lehetne. Persze végül annyit bánkódunk rajta, hogy sokáig velünk marad a hatása. És közben óhatatlanul elsajátítjuk és továbbadjuk, hogy a veszteség és elmúlás valami hibás működés negatív eredménye, ami a fájdalom mellé bűntudatot, dühöt, lelkiismeretfurdalást és nem utolsósorban félelmet generál.

Szintén tipikus, hogy amikor valamilyen veszteség miatt szomorú lesz a gyermek, megpróbáljuk kompenzálni vagy felvidítani. Jóvá vagy semmissé tenni a rossz érzést. Ezzel a lépéssel indirekt módon azt mondjuk a gyereknek, hogy most valami olyat él át, ami nem jó neki, amit minél hamarabb meg kell(ene) szüntetnie, be kell(ene) fejeznie, mert ebben az állapotban nem lehet jól lenni. És mivel ez mélyen rögzül bennünk, ugyanezt tesszük felnőttként barátainkkal vagy magunkkal, amikor nassolásba, sorozatokba, alkoholba fojtjuk bánatunkat és igyekszünk semmissé tenni az érzéseinket.

Nem csoda hát, hogy mire felnövünk drámaként éljük meg az elmúlást, nem tekintjük azt az élet részének, ellenállunk az ezzel járó érzéseinknek és elutasítóvá válunk a változásokkal szemben. S végül oda jutunk, hogy ha rossz helyzetből kellene újba lépnünk, akkor is csak a régi elvesztésétől való félelmen töprengünk a valós lépések helyett.

Nálunk az elmúlás, a veszteség, a búcsúzás, a távozás, az elhagyás, a megválás, a lecserélés negatív töltetű szavak, negatív élményekre utalnak. És ahogy az lenni szokott, a negatív dolgokat az ember igyekszik elkerülni. A félelem, legalábbis amit legtöbben így nevezünk, pedig nem a valódi, vészhelyzetben bekapcsoló és életmentő képességeinket előhívó ösztönös érzelem, hanem a veszteség elkerülésére törekvő ember tehetetlenségét reprezentáló érzés. És ez a félelem nagyon sokba kerül nekünk.

Amikor a fejedben félelmetes jövőképet rajzolsz, akkor nem tudsz szabadon dönteni a belülről jövő impulzusok alapján, mert a félelem uralja a gondolataidat és leköti az érzékeidet. Túl hangos és túl sok figyelmet igényel tőled, így olyan választásokba és helyzetekbe sodor, amiben nem feltétlenül fogod jól érezni magad, mivel a belső iránytűd máshova mutatott volna, mint ahova a félelmed irányított.

Ha sikerül barátságot kötnöd a természetessel, aminek része jó és rossz, ha elhiszed, hogy bármi történjék meg tudod oldani vagy fel tudod dolgozni és bízol a belső hangodban, akkor egy olyan nyugalmi állapotból hozol majd mindig döntést, ahonnan csak jól választhatsz.

Nem, ez nem azt jelenti, hogy ezen döntések mentén soha nem fognak akadályok eléd gördülni vagy kudarcok érni. Hogy nem kell majd újratervezned vagy csiszolódnod. Ez annyit jelent, hogy ez a lehető legjobb út önmagad és céljaid felé.

Ráadásul minden, amitől nagyon félsz előbb-utóbb megjelenik valamilyen formában az életedben, pusztán azért mert annyi energiával (figyelemmel) táplálod a tárgyát. Ha folyton a veszteség különböző lehetőségei és formái járnak a fejedben, folyamatosan veszteségeket fogsz elszenvedni a valóságban is. Olyan szituációkba fogsz keveredni és önkéntelenül Te magad is olyan helyzeteket fogsz létrehozni, amelyekben újra és újra megtapasztalod az érzést. Minél erősebb a félelem annál könnyebben és gyorsabban realizálódik a tárgya. Így minél többször és minél mélyebben éled át az érzést a képzeleted szülte képek hatására annál könnyebben jelenik ez meg a valóságos életedben.

Azontúl, hogy a félelem uralkodik rajtad és figyelmed segítségével megreremti tárgyát még védekezésre is késztet. A félelem érzésének ez is lenne alapvetően a lényege, hogy felfokozza az idegrendszer és érzékszerveid működését annak érdekében, hogy meg tudd védeni magad. Ami valós veszélyhelyzetben szuper dolog. De most gondolj bele mi történik, ha te naphosszat félelemben tartod magad a fejedben játszódó sok vészforgatókönyvnek köszönhetően. Az állandó félelem állandó védekezésre ösztönöz, és ez folyamatos energiabefektetést igényel tőled. Építened kell magad köré egy erődöt és folyamatosan monitoroznod, hogy ki akar betörni rajta. Minden gyanús személyt vagy helyzetet különös figyelemmel kell mevizsgálnod, állandóan szemmel tartanod, állandóan készenlétben kell lenned egy esetleges támadásra. És ez az, ami miatt állandóan fáradt vagy, mert az idegrendszered folyamatosan a maximumon pörög, hogy megvédjen Téged, egy olyan világban, ahol se vadállatok nem törnek rád a bokorból, se az éhhalál nem fenyeget még pénz szűkében sem. Ha nem hiszel nekem, elég megfigyelned saját magad, ahogy buszon utazol vagy a munkahelyeden ülsz. Milyen gyakran vagy ellazult állapotban? Van-e egy érzékelhető alafeszültség benned? Nagyon gyakori, hogy arcod megfeszíted, figyelsz hozzá ne érj ehhez vagy ahhoz a személyhez, koncentrálsz nehogy eless, nehogy valami nevetséges dolgot művelj, nehogy meglássák a hiányosságaidat, nehogy kiderüljön ki vagy valójában. És igen, ez nagyon fárasztó.

Véleményem szerint nem lehetetlen ezen változtatni. Mivel ezek tanult reakciók és viselkedési minták nincs más dolgod, mint újraalkotni a veszteség-kezelési stratégiáidat, kísérletezni és megtalálni azokat a módokat és módszereket, amelyekkel könnyebb, békésebb, boldogabb az élet.

Hogyan foghatsz ennek neki?

  • Felülvizsgálod milyen gondolatokat raktároztál el életed során az elmúlással és veszteséggel kapcsolatban. Hogyan reagálsz mentálisan és érzelmileg, amikor ilyen események történnek veled?

  • Majd összegyűjtöd, hogy ezek milyen előnyös és hátrányos hatással vannak rád és életedre nézve és megvizsgálod, hogy lehetne-e és tudnál-e másképp gondolkodni ezekről a helyzetekről. (Segít, ha megfigyeled mások hogyan reagálnak hasonló helyzetben.)

  • És végül kipróbálod az új gondolkodás- és viselkedésmódot a gyakorlatban. (Haladj csak kis lépésekben, nem kell egyszerre mindenre választ kapnod és mindent megváltoztatnod!)

 

Ha eleget gyakoroltad a fenti lépéseket akkor:

  • Ráébredsz, hogy igazából nincs mit veszítened és hogy valójában mindig veszítesz valamit, percenként, egész életedben. Ha úgyse tudsz nyerni, akkor meg kár aggódni, hogy veszítesz-e. 

+1 (mert kiskapu mindig van, nem csak a törvényekben, az élet nagy játékában is ;) )

Ha mindenképpen ragaszkodsz ahhoz, hogy negatívan tekints az elmúlásra és veszteségre, akkor barátkozz meg a negatív érzelmek jelenlétével, fogadd el őket. Hagyd, hogy tomboljanak míg jelen vannak, de engedd tovább mikor menni akarnak. Ne alapozz ezekre döntést, ha csak egy mód van rá. Ha nem agyalsz a történéseken és az érzelmekhez nem társítasz gondolatokat, akkor az érzelmek nagyon hamar elmúlnak. Próbáld ki!

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://aboldogsagforrasa.blog.hu/api/trackback/id/tr8613566299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.